2015. május 4., hétfő

A titkos hódoló (Chanyeol oneshot) (Biankának)


Péntek van. Az utolsó órámon ülök türelmetlenül. Haza akarok menni. Koncentrálni sem tudok, de ezzel nem vagyok egyedül: a többiek is unottan bámulnak ki fejükből. Hátrafordulok, és a barátnőmre nézek. Egyetlen szó nélkül kitalálja, mit óhajtok kérdezni. Órájára pillant, majd megsúgja az időt. Nincs sok hátra. Bólintok, s visszafordulok, mintha semmi sem történt volna.
Egyszer csak a csengő égi áldásként szólal meg, mely az osztályt arra készteti, hogy elhagyja az iskolát. Én is a szekrényem felé veszem az irányt, ahogyan ilyenkor a legtöbben teszik. A folyosó telis-tele van nyüzsgő emberekkel, a tömegben könnyű elveszni. A hétvége hangulata járja át az épület egészét.
A zsivajból váratlanul egy hangos "Félre!" felkiáltás hallatszik ki. A zajszint lejjebb csökken, néhányan sugdolózni kezdenek. A tanulók oldalra húzódnak, s megjelennek a suli legmenőbb diákjai, kiket mindenki ismer. Kim Jongin, a csajok körében szívtipróként ismert srác; Byun Baekhyun, a mókamester; Oh Sehun, a csapat legfiatalabb és egyben legcukibb tagja; középen pedig Park Chanyeol, akit nem tudom, hogyan mutassak be. Bevallom, ő az a fiú, akiről titkon ábrándozom. A csapdájába számtalan lány beleesett, velem együtt. Viszont helyzetem nem a legelőnyösebb nála, ugyanis pár hónappal ezelőtt sikerült beleütköznöm a folyosón. Természetesen az én kétbalkezességem miatt. Be is égethetett volna a többiek előtt, de nem tette. Ehelyett felvette könyveimet a földről, és visszaadta őket. Hálás vagyok a kedvességéért, azonban a mai napig cikinek tartom a történteket. Bár óvatosabb lettem volna!
A suliban a népszerűek felvonulása egy mindennapi szituáció. Akik jót akarnak maguknak, engedelmeskednek az imént hallott felszólításnak. Márpedig ki szeretne rossz hírnevet?
Mind a négyük megjelenése kifogástalan, modellek módjára sorakoznak fel egymás mellett arra várva, hogy kitisztuljon a kifutó. Miután mindenki elállt az útból, a fiúk szinte egyszerre indulnak el. Fejüket felemelve, egyenesen bámulnak maguk elé, kerülik a szemkontaktust másokkal. A lányok egy része lélegzet-visszafojtva figyeli őket, a többiek halkan sikongatva fejezik ki érzelmeiket. Az átlagosnak mondható fiúk arcán felismerhetőek a féltékenység apróbb jelei. Én is szemügyre veszem őket, de próbálom ezt nem feltűnően tenni. Jól néznek ki, nagyon is jól.
Mikor pár méter távolságra vannak tőlem, arra leszek figyelmes, hogy Chanyeol szemei oldalra tévednek, tekintete rám szegeződik. Mélyen szemeimbe néz. Légzésem felgyorsul, szívem majdnem a torkomban dobog, pislogni is elfelejtek, Néhány másodperc az egész jelenet, mégis úgy tűnik, mintha az idő megállt volna.
Mire kezdek feleszmélni, ők már mennek le a lépcsőn. Mindössze túlreagálom a dolgokat, biztos nem rám nézett! Talán... elkenődött a sminkem? Vagy a hajammal volt baj? Idegességemben arcom elé kapom kezemet.
A hangzavar lassan visszakerül az alapállapotba. Akkor térek teljesen magamhoz, mikor valaki hozzám szól. Az útjában állok. Gyorsan bocsánatot kérek, majd kicsit csalódva, de beletörődve sorsomba folytatom utamat. A szekrényemet kinyitva megpillantok egy borítékot. Újabb üzenet?
Hónapok óta leveleket kapok valakitől. Mindössze annyit tudok az illetőről, hogy mindig C.-t firkant aláírásként. Bár ez rengeteget elmondhat róla, mégsem bizonyít semmit. Arra tippelek, ez a nevének a kezdőbetűje, viszont az is megeshet, hogy semmi köze nincs hozzá. Jobb, ha ezen nem töröm a fejem.
Körbenézek, s nyugtázom, senki sem tartózkodik a közelben. Óvatosan kinyitom a nevemmel ellátott papírlapot.


Ma is gyönyörű voltál. Legyen szép hétvégéd, hétfőig hiányozni fogsz. Addig is, vigyázz magadra!
C.

Ő írta. Az üzeneten akaratlanul is elmosolyodok. Az ügybe csupán a legjobb barátnőmet avattam be, aki nem igazán örül ennek az egésznek. Szerinte valaki szórakozik velem. Ám elismerte, hogy ettől függetlenül szívesen lenne a helyemben. Tudtam én! Belül megöl a kíváncsiság attól, vajon ki az én "titkos hódolóm". Megborzongat az érzés, ha rá gondolok. Benne van a csalódás lehetősége a pakliban, de legalább tudnám az igazságot! Utálok kételyek között élni!


*****

A hétvége ismét iszonyú gyorsan eltelt. Hétfőn, az iskolába érve szomorúan tapasztalom, hogy a "postaládámba" nem érkezett újabb levél. Ráadásul a barátnőm elkapta az influenzát, magamra maradtam. A terembe érve levágódok a székemre, várom az óra kezdetét. A nap közben nem igen mozdulok ki a négy fal közül, inkább zenét hallgatok. Az ebédidőben leszaladok a kajámért, mert megöl az éhség. A szekrényben egy doboz bonbont találok, rajta ezzel az üzenettel:

Kérlek, gyere fel a tetőre negyed háromkor, el kell mondanom neked valami fontosat!
C.

Az ütő megáll bennem. Ez azt jelenti, hogy felfedi magát? Az órámra pillantok, mely 14:10-et mutat. Eljött az idő. Kezemben a csokival felballagok a lépcsőn. Mire az ajtóhoz érek, már remegek az izgalomtól. Egy sóhaj keretében lenyomom a kilincset. Szemeimet lehunyom, s amikor ismét kinyitom őket, nem hiszek a látványnak. Chanyeol áll velem szemben, Park Chanyeol. Akibe beleütköztem, aki felvette a könyveimet, és aki teljesen megbabonázott.
– Elnézést, azt hiszem, eltévedtem – hajolok meg bocsánatkérően, mert érzem, hogy itt valószínűleg zavarok.
Fordulnék is meg, ám ekkor Chanyeol megragadja karomat, és közelebb húz magához, mielőtt el tudnám hagyni a helyszínt.
– Nem, nem tévedtél el. Az igazság az – vakarja meg tarkóját –, hogy én hívtalak ide.
Pupilláim kétszeresükre tágulnak, nem hiszek a fülemnek.
– Te-tessék?
– Jól hallottad, Bianka. Én küldtem az összes üzenetet. Én vagyok a titkos hódolód. Bizonyára tudod a nevemet, így nem kell bemutatkoznom.
– Ez igaz - motyogom, de túl hangosan, ő is meghallja.
– Akkor keltetted fel az érdeklődésemet, amikor a folyosón nekem jöttél. Sajnálom, nem voltam elég bátor ahhoz, hogy egyből megszólítsalak. Szeretnélek jobban megismerni. Remélem, nem utasítasz vissza - húz elő egy szál vörös rózsát a háta mögül, melyet felém nyújt.
Mintha ismét megállna az idő, lefagyok. Próbálom a fejemben összerakni a képeket. Szóval a C. Chanyeolt jelentette! 
Az iskola egyik legmenőbbnek tartott fiúja most tett vallomást nekem. Ennek ellenére mégsem érdekel ismertsége, hiszen nem vagyok az a fajta lány, akit ez befolyásol.
A virágért nyúlok, keze véletlenül az enyémhez ér. Kicsit elpirulok, és a földet vizslatom zavaromban.
– Nem utasítalak vissza. Én is szívesen megismernélek – mogyoróbarna szemeibe nézek. Kár volt ezt tennem, mert teljesen elveszek bennük. Folytatom mondandómat. - De lenne egy kérdésem. Honnét tudtad meg a nevemet?
– Van a hírnévnek is jó oldala, megvannak a bizalmasaim – húzza mosolyra száját. A rejtély kezd megoldódni.
– Akkor a levelek becsempészésére már rá sem kérdezek.
– Az maradjon az én titkom – kacsint rám. – Ma délután ráérsz? Ismerek egy szuper kávézót a környéken, megihatnánk együtt valamit.
– Remek ötlet! - szalad ki belőlem hirtelen, nem tudok gondolkodni. Túlságosan is elbűvöl.
– Ötkor találkozzunk az iskola előtt, aztán elgyalogolunk. Nincs messze a hely.
A beszélgetésünket a csengőszó szakítja meg. Végigdumáltuk a szünetet, ráadásul az egész doboz csokoládét befaltuk.

A délután nagyszerűen sikerült, rengeteget nevettünk. Kis idővel a találka után kiderült, hogy a Chanyeol iránt való érzelmeim kölcsönösek. A titkos hódolóm jobb személy nem is lehetett volna. Egy álom vált valóra.

2015. április 2., csütörtök

A tökéletes desszert (D.O. oneshot)


A mostani is egy átlagos hétvége, amit a barátom, Kyungsoo házában töltök. Vagyis nem olyan átlagos, csak rövid idő alatt hozzászoktam, hogy pénteken és szombaton nála alszom.
Sokan ölni tudnának egy olyan fiúért, amilyen nekem adatott. Mindent megtesz értem, és a csillagokat is lehozná az égről azért, hogy boldognak lásson. Meghallgat, ha mondanivalóm van; bátorít, ha bizonytalan vagyok; felvidít, ha szomorúságot érzek; és ami a legfontosabb: tiszta szívből szeret.
Azért azt se hagyjuk ki, hogy istenien főz. Ma is ágyba hozta a reggelit. – Jó reggelt – lépett be az ajtón tálcával a kezében, miközben éppen nyújtózkodtam. Válaszul nem szóltam semmit, csupán rámosolyogtam. Közelebb jött, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Remélem, éhes vagy, mert nem akarom, hogy ennyi kaja kárba vesszen – jegyezte meg viccesen. Letett elém két tányért tele finomságokkal és egy pohár narancslevet.
– Ha nem lennék éhes, akkor is képes lennék felfalni bármit, amit te készítesz – vigyorogtam, mint a tejbetök, majd nekiestem egy szelet pirítósnak. Leült az ágy szélére, és fürkészni kezdte arcomat. Nyugtázta magában, hogy ízlik az étel. Talán furán hangzik, de szereti nézni, ahogyan mások esznek. Főleg akkor, ha az ő főztjét fogyasztják, és élvezik. Mindenkinek van valami hóbortja, nem igaz? De az övével nincsen semmi bajom. – Mit tervezel mára? – kérdeztem két falat között. – Gyere le a konyhába, amint felöltöztél. Szükségem van a segítségedre.
Titkon bíztam benne, hogy nem takarítani hív. Kinek lenne hozzá kedve, ráadásul reggel? Azért meglátom, mit tehetek.
Miután elpusztítottam az összes ennivalót, magamra húztam pár ruhadarabot, és az üres tálcával a kezemben lebattyogtam a lépcsőn. Mikor leértem, a mosogatóba tettem a koszos edényeket, ezt követően pedig Kyungsoo-t kerestem. Pár percen belül rá is leltem, ábrázata sejtelmesnek tűnt. Netán titkol valamit? 
– Csukd be a szemedet, és ne kukucskálj! – mit tehettem volna, teljesítettem kérését. Furdalt a kíváncsiság, hogy mit csinál. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam. – Kész van. – Kinyitottam szemeimet. Egy kötény volt rajtam, virágmintákkal díszítve. – Ez nagyon aranyos! Köszönöm! – hálálkodtam fülig érő szájjal. Viszont miért kaptam? Ekkor jött a bejelentés, amire nem számítottam. – Ma te leszel a segédem, sütni fogsz egy csokitortát – az utolsó szó varázslat erejeként hatott rám, hiszen a kedvenceim közé tartozott. Az édes dolgokkal le lehet engem venni a lábamról. Bő három év alatt kitapasztalta, mik a gyengeségeim. – Igenis, főnök! – hajoltam meg előtte. Míg én majdnem elnevettem magam, ő megőrizte komolyságát.
A feladatok kezdetben könnyűnek bizonyultak, próbáltam minden tőlem telhetőt beleadni a dologba. Aztán felhalmozódtak az utasítások, úgy éreztem, sosem fogok végezni. Ha esetleg mégis, akkor az eredmény rémesre sikerül. A feszültséget fokozta az is, hogy a barátom úgy bánt velem, mintha a beosztottja lennék. Tudta, mihez értek, illetve mihez nem. A sütés-főzés az utóbbi kategóriába tartozott. Kicsit elnézőbb is lehetne! 
– Válaszd szét a tojásokat! Verd fel a fehérjét! Vigyázz, összetöröd a habot! Ezt nem így kell! – hangzottak szájából eme mondatok. Szinte az őrületbe kergetett. Tíz perccel később, szenvedéseim árán, viszonylag elégedetten tettem be a masszát a sütőbe.
– Elvégeztem a teendőket. Mit kapok a munkáért? – poroltam le kezeimet.
– Egész jól bírtad az iramot. Meglátjuk, kiállja-e az ízpróbát a mesterműved.
Magához húzott, s megölelt. Most komolyan, körülbelül egy órán át izzadtam, és ennyi jár? Kibontakoztam karjai közül.
– Csak egy ölelést kapok?
Bólintott. Hát oké. Ezért még kapsz, várd ki a véget, Do Kyungsoo!
Hátrafordultam, a markomba söpörtem annyi lisztet a deszkáról, amennyi belefért. Arcom elé emeltem kezemet, és elfújtam annak tartalmát. Meglepetés. Pislogni sem volt ideje, nemhogy időben felfogni a dolgot, amit a barátnője tett vele. A fejétől egészen a bokájáig fehér foltok borították fekete ruháját.
– Te pedig ezt kapod tőlem! – kiáltottam, miközben az étkező felé rohantam, és búvóhely után kajtattam. Bár ötletek százai fordultak meg másodpercek leforgása alatt a fejemben, egyik sem bizonyult jónak közülük. A nyomomban volt. Sietnem kell! Mi történik, ha elkap? Inkább nem akarom tudni! Az asztal alatt lapuljak meg? Nem, az túl nyilvánvaló, ott könnyen megtalálna. A nappaliban lévő szekrény mögötti zug lehet a megoldás? Még beszorulok. Bújjak be a szekrénybe? Túl nagy vagyok. A lépcső irányába siettem, ekkor hirtelen elém ugrott a semmiből. BASSZUS! Kis híján felsikítva ijedtségemben, 180 fokos fordulatot vettem, majd az eddig megtett útvonalon kezdtem visszafutni. Újra a konyhában kötöttem ki. Utolért. Nincs menekvés, zsákutcába kerültem. Karjaimnál megfogott, és így szólt:
– Most nagy bajban vagy, ugye tudod? – még mindig lisztes volt, de eszméletlenül aranyos. Még mérgesen is. Látszott rajta, hogy megjátssza magát. 
– Ééén... – próbáltam szuggerálni ártatlan tekintetemmel. Szánakozóan lehajtottam fejemet, mire ő az államnál fogva felemelte azt, és mélyen szemeimbe nézett. Éreztem, ahogy elgyengülök. Közelebb hajolt arcomhoz, száját az enyémre tapasztotta. Puha ajkainak érintése átbizsergette testemet. A kezdeti lassú, finom csókok egyre szenvedélyesebbé váltak. Tarkója köré fontam karjaimat, ő a derekamon pihentette kezeit, melyek lassan, fokozatosan lejjebb csúsztak... Ekkor valami váratlan dolog történt: Kyungsoo megszakította a csókot.
– Jézusom, a süti!
Hoppá! Totálisan megfeledkeztem róla. Legalább neki eszébe jutott! A sütőhöz rohant, hogy kivegye a jónak már nem jósolható alkotásomat. Hatalmas füstfelhő keletkezett a helységben, ami köhögésre késztetett. Rossz előjelnek bizonyult. Gyorsan ablakot nyitottam. A várható végeredmény korántsem nézett ki olyannak, mint amilyet vártam. A torta teljesen szénné égett, ehetetlenné vált. Egymásra néztünk. Egyszerre kapott el mindkettőnket a kacagás.
– Legközelebb inkább rád hagyom a konyhában való intézkedéseket – mondtam, mikor levegőhöz jutottam. – Nem akarok megint galibát okozni.
Ekkor közelebb lépett hozzám, és átkarolt.
– A fő az, hogy a házat nem gyújtottuk fel. Nem a te hibád volt – kicsit eltávolodtam, és ránéztem.
– Dehogynem! Ha nem szórom rád a lisztet...
– Akkor nem lett volna ennyire izgalmas ez a délelőtt. Plusz az édességet is könnyen kárpótolhatod most, ha adsz nekem valamit – a szájára mutatott.
Sejtettem, miről van szó. Ajkai felé közelítettem, ám az utolsó pillanatban inkább egy puszit nyomtam a jobb pofijára.
– Hé, nem erre céloztam!
– Én sem azt kaptam először, amit akartam! Tenned kéne érte valamit! Csak a liszttől kímélj meg, így is bőven elég rám ragadt rólad... – öltöttem ki nyelvemet.
Nem tétovázott, azonnal cselekedett, és megcsókolt. Őszintén szólva: nem bánom, hogy odaégett a torta, hiszen Do Kyungsoo számomra felér mindenféle desszerttel a világon.